Lássuk az embert! És szólítsuk meg!

Létbizonytalanság, céltalanság, kiszolgáltatottság – az utcán. Közben már itt vannak a hidegek, jöhet kutyahideg is, amikor életmentő lehet, ha megszólítjuk a rászorulót, és meggyőződünk róla, van-e szüksége orvosi ellátásra. Székesfehérváron és a környéken körülbelül 150 hajléktalan él, akik nem veszik igénybe a menhely szolgáltatásait. A velük, értük végzett szociális munka nem egy sikertörténet, de minden apró előrelépés, minden kicsi eredmény mégis siker és öröm: hogy ha hosszú idő után valaki elárulja a nevét, elfogadja az élelmet, hogy ha az utcáról be lehet vinni valakit a konténerbe, onnan az éjjeli menedékhelyre, hogy ha munkát, társat talál valaki, és véget ér a kilátástalan vegetáció az életében. Sok hajléktalan számára az egyetlen megmaradt kapocs a társadalommal, amikor az Utcai szolgálat vagy a Teajárat munkatársaival, a „kisfőnökökkel” válthatnak néhány szót, meséli Faragó József. Ebben a hihetetlenül nehéz munkában lényeges komplexen látni az embert, így lehet kellő elhivatottsággal szakmailag jó, valóban segítő munkát végezni – fogalmaz Zsabka Attila, a Kríziskezelő Központ vezetője.  A beszélgetés apropóját az adta, hogy decemberben már két új ágyakkal felszerelt konténer és egy szaniterkonténer segíti az intézmény munkáját a járványhelyzetben, lehetőséget biztosítva az izolációra, az éjszakai, hajnali órákban érkező hajléktalanok elhelyezésére.